BÓDI LÁSZLÓ (CIPŐ)

"Egy hely, ahol jól érzem magam."

- Nagyon sokat jelent nekem Ungvár a szülővárosom, és Kisvárda, ahol nevelkedtem. Boldog gyermekkorom volt. Itt végeztem az iskoláimat, itt tanultam meg zongorázni, itt alakítottam meg első zenekaromat, és az első beteljesületlen szerelem is Kisvárdához köt. Egyéves voltam, amikor átjöttünk Ungvárról. A piactérre jártunk focizni. Később a városi sportegyesület versenyzője lettem. Serdülőként még győztes gólt is rúgtam. Akkoriban sok minden más foglalkoztatott a futballon kívül, zongorázni tanultam, érdekelt a festők és az autóversenyzők világa is. Nem tudtam, hogy mit válasszak életcélul, annyi minden szerettem volna lenni. Aztán egyszer láttam a tévében a Beatles-ről szóló Egy nehéz nap éjszakája című filmet. Akkor fogant meg bennem a gondolat, zenész leszek.

A gimnáziumi évek alatt két barátommal megalakítottuk a Cipőfűző nevű zenekart, amely közel öt évig létezett, míg be nem vonultam katonának. Közben tizennyolc éves koromban felköltöztem Pestre, és elkezdtem a jazz-konzi előkészítőjére járni. Dolgoztam itt-ott a MÁV-nál, a postán, sőt újságkézbesítőként is. A zenélést kicsit elhanyagoltam, a zongorázgatásokból is elegem lett, a konzit sem végeztem el. Persze teljesen nem adtam fel, olyannyira nem, hogy 1990-ben Tóth Zolival, Boros Csabával, Rece Apó - Bali Imrével és Szilágyi Bigyó Lászlóval megalakítottuk a Republic zenekart.

- Emlékszel az első dalodra, amit írtál?
- A legelsőre nem, inkább az elsőkre. Azt tudom, hogy nyolcadikos voltam, amikor elkezdtem dalokat írni.
- Milyen gyerek voltál?
- Csendes, szemlélődő típus. Nem nagyon vettem részt a dolgokban, inkább távolról figyeltem. Érettebbnek éreztem magam a koromnál, ennélfogva többnyire idősebb barátaim voltak. Velem egykorú csak néhány. De ez a mai napig így van.
- Most harmincöt évesen is inkább csendes megfigyelő vagy?
- Azt hiszem igen, ennek ellenére olykor beszédes és közvetlen is tudok lenni az emberekkel.
- Szeretsz magadról beszélni?
- Mindenki szeret magáról beszélni. Az emberek általában egyébről sem beszélnek, mint magukról.
- Te is?
- Én is mondom a saját kis történeteimet, vagy ha nem, akkor hallgatok.
- Akik nem ismernek, és nem tudják, hogy zárkózott vagy, csak a zord külsőt látják.
- De ha meghallgatják a Republic-albumokat, észreveszik, hogy a zord külső érző szívet takar. Tény és való, hogy nem vagyok túl szórakoztató ember, inkább unalmas, életunt, kedvetlen és depressziós, de én is tudok örülni és már a boldogságot is megtapasztaltam.
- Csak éppen nem sok értelmét látod az életnek.
- Mondhatni semmi értelmét, abszurdnak és mulatságosnak találom. Ezt már tizenévesen is így gondoltam. Nagyon furcsák az emberek, nézem őket és olyan idegenek. Nem érzem magam jól köztük.
- Hol érzed magad igazán jól?
- A barátaim között. Gondolok itt a zenekar tagjaira, a szakmából néhány emberre, és azokra, akik közvetlen közelemben vannak, vagy nagyon jó barátaim.
- Jut időd rájuk?
- Persze, mindig szakítok időt a velük való találkozásra.
- Ők is hasonló gondolkodású és érzelemvilágú emberek, mint te?
- Nem mindenki, mint ahogy a Republic-tagok közül sem mindenki.
- Ennek ellenére, szerinted mi lehet annak a titka, hogy még tíz év után is így együtt vagytok?
- Nem tudom. Valószinűleg mindenki a helyén van. Talán ugyanaz a titka, mint egy jó krumplilevesnek, mindenből annyi van benne, amennyi kell.
- Mit jelent neked a Republic?
- Egy hely, ahol jól érzem magam.
- Mint ahogy említetted, melankolikus alkat vagy. Nem véletlen, hogy a Republic-slágerek túlnyomó része lírai hangvételű. A dalok többsége is szomorkás hangulatban születik?
- Nem kifejezetten. Inkább a napszaktól függ. Általában éjszaka írok és józanul nagyon ritkán, ami nem azt jelenti, hogy felöntök a garatra. Egy pohár pezsgő vagy bor már megteszi a kellő hatást, feldob. Többre nincs szükségem.
- Verseket sohasem írtál?
- Nem, csak dalokat. Viszont verseket olvasni nagyon szerettem. Főleg Nagy Lászlótól. Egy képe kint is van a falamon. De a könyvek nem nagyon érdekeltek, valahogy nem kötötték le a figyelmemet. Egyedül Bohumil Hrabal cseh író művei voltak rám nagy hatással.
- Mi tetszett az ő műveiben?
- A prágai sörözők hangulata, az ahogyan Hrabal élt és gondolkodott. Az egyszerű emberek sorsából merített az írásaihoz. Érzékeny volt a világra, a körülötte lévő eseményekre. Úgy gondolta, hogy minden jóért és rosszért felelős, ami a világban történik.
- Te is így gondolod?
- Ha nem is teljesen, de jól fogja fel a dolgokat. Mindenért felelősek vagyunk. "Én vagyok a világ …disznók között fekszem az ólban, egy macska vagyok az út közepén…"
- Bródy János, Cseh Tamás, Koncz Zsuzsa, hogy csak pár nevet említsek azon emberek közül, akik meghatározóak voltak az életedben. Mit kaptál tőlük?
- Biztatást, szakmai elismerést, tiszteletet és nem utolsósorban örök életre szóló barátságot. Nagyon kevés olyan ember van az életemben, akiket mélyen tisztelek, és akiknek úgy tudok a szemükbe nézni, hogy nem kell hazudnom. Ha ők nem lennének, akkor azt hinném, hogy bennem van a hiba, mert nekem semmi sem jó, és semmit nem tudok elfogadni.
- Elégedett vagy a sorsod eddigi alakulásával?
- Harmónikus elégedetlenségben élek. Nincs okom panaszra, hiszen annyira nem keserű az életem. Nem gondolom azt, hogy változtatnom kellene rajta. Azok az emberek vannak körülöttem, akár a magánéletben, akár a munkában, akiknek mellettem a helyük. Sokkal rosszabb is lehetne a helyzetem, ha ők nem lennének. Velük könnyebb elviselni az életet.
- "Ezt a földet választottam, ezt a Napot úgy akartam, ide hívott az élet, itt ér utól a végzet" - énekled egyik dalodban. Idegennek érzed magad ezen a földön, mégis valahol ragaszkodsz hozzá.
- Igen, tele vagyok ellentmondásokkal. Nem látom az élet értelmét, ugyanakkor ragaszkodom ehhez a földhöz, bizonyos emberekhez, sőt mi több tárgyakhoz is. De a kettő nem zárja ki egymást. Azért, mert valakinek keserű élete van, még lehet boldog, mint ahogy az az ember is lehet szomorú, aki elérte a kitűzött céljait. Vagyis azért, mert mindenki belefulladt a vízbe, nem biztos, hogy nekem ugrálnom kellene örömömben, amiért én nem.
- Ha tükörbe nézel, tudod, hogy ki vagy?
- Olykor azt hiszem, hogy igen, de aztán mindig rájövök, hogy mégsem, mert újabbnál újabb törvényszerűséget fedezek fel az életemben. Legutóbb azt figyeltem meg, hogy általában a nagy dolgok sikerülnek, a kisebbek pedig nem. A magam szintjén nagyon sok pofont és kudarcot élek meg - bár nem tudom, hogy ez az-e, vagy csak én gondolom annak -, de tudom, hogy utána valami jónak kell jönnie. Legalábbis ezzel vigasztalom magam.
- Na, ez már egy optimistább szemlélet.
- Inkább rafinált szemlélet, nem optimistább. Azt tudom, hogy mi volt eddig, de hogy mi lesz ezután, rejtély.